Az EMH új tanulmánya áttekintést nyújt a huzamosabb ideig illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokkal kapcsolatos szakpolitikákról és gyakorlatról a 25 tagállamban és Norvégiában. Ide tartoznak azok, akiket jogi vagy gyakorlati akadályok miatt nem lehet visszatéríteni, valamint azok is, akiknek tartózkodása a hatóságok által nem ismert.
Azon harmadik országbeli állampolgárok részére, akik már nem vagy soha nem teljesítették a tartózkodás feltételeit, tartózkodási engedély nem kerül biztosításra, míg azok, akik tekintetében a kiutasítási döntést tartalmazó határozatot még nem hajtották végre vagy nem lehet végrehajtani, hosszú távon illegális tartózkodással és jogbizonytalansággal szembesülhetnek. A tanulmány megállapította, hogy a jogi vagy gyakorlati akadályok miatt vissza nem téríthető harmadik országbeli állampolgárok státusza tagállamonként és azon belül is változó, mivel nem uniós szintű harmonizáción alapul, és általában az egyéni körülményektől függ. Ez mind a migránsok, mind a szolgáltatók számára potenciálisan zavaros helyzetet teremt.
A valamilyen formában státusszal/engedéllyel rendelkező, hosszú távon illegálisan tartózkodó migránsok számára nyújtott szolgáltatások a legális migránsok számára biztosítottakhoz képest korlátozottak, gyakran diszkrecionálisak és nehezen hozzáférhetőek, különösen a szociális védelmi ellátások és a foglalkoztatás tekintetében. A tartózkodási engedéllyel nem rendelkező, felderítetlen migránsok számára elérhető szolgáltatások még korlátozottabbak, és alapvetően a nemzetközi emberi jogi normák alkalmazására támaszkodnak. A szolgáltatásokhoz való hozzáférést tovább korlátozhatja a migránsok felderítéssel és letartóztatással kapcsolatos aggodalma.
A hosszú távon illegálisan tartózkodó migránsok számára a fő szolgáltatók a nemzeti hatóságok és az önkormányzatok, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) pedig kiegészítő és/vagy önálló szolgáltatásokat nyújtanak. A nemzeti kormányok és a helyi hatóságok (önkormányzatok, régiók) intézkedései ellentmondásosak lehetnek; a központi hatóságoknak teljesíteniük kell a nemzeti migrációs politika célkitűzéseit az illegális tartózkodás megakadályozása és a visszatérési határozatok végrehajtása érdekében, míg a helyi hatóságoknak a hosszabb ideig tartó illegális tartózkodással kapcsolatos gyakorlati kérdéseket kell kezelnie, beleértve az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést.
Az illegális tartózkodás általános megszüntetése érdekében a tagállamokban prioritást élvez az (önkéntes) visszatérés. A politika csak érintőlegesen foglalkozik a legalizálással. A tanulmányban azonosított bevált gyakorlatok a visszatérési tanácsadáson keresztül történő visszatérés ösztönzésére, valamint a jogellenes tartózkodás megakadályozására összpontosítottak, bizonyos jogok korlátozásával, miközben egyensúlyt kívántak megtartani azzal, hogy minden személy számára - jogállásától függetlenül - humánus bánásmódot biztosítsanak.
A COVID-19 világjárvány rávilágított azon migránsok helyzetére, akiket nem lehet visszatéríteni, vagy akik jelenlétét a hatóságok nem fedezték fel, hiszen sürgősen biztosítani kell az orvosi ellátáshoz való általános hozzáférést. Néhány esetben a határok lezárása következtében kialakult, a munkaerőpiac alapvető ágazataiban jelentkező munkaerőhiány miatt, a hiányszakmákban a képzett munkavállalók tartózkodásának legalizálására került sor. A tagállamok többsége olyan esetekkel szembesült, amikor a kényszerű visszatérésre azért nem kerülhetett sor, mert az illegális migránsok megtagadták a származási országuk által előírt PCR-teszt vagy más orvosi vizsgálat elvégzését. Ez a probléma azonban csak kisebb mértékben merül fel.